Ismét rövid, és nagy kihagyás után de azért remélem tetszeni fog :)
Este még bepakoltam, hiszem holnaptól ismét iskola. Nem utálom én a sulit, sőt igazából szeretem is. Na, nem korán kelés, meg a tanulás miatt. Csupán a szünetek miatt, bár mióta Lola bepasizott már azokat se élvezem (keser)édes hármasban. De reggel mikor felkeltem valahogy éreztem, hogy ma valami más lesz, hogy ma valami meg fog változni. Így hát reményekkel telve léptem át az iskolaterületét jelző otromba zöld kaput. Az első órám irodalom volt, ami nem közös órám a legjobb barátnőmmel, ezáltal egyedül ülök. Mrs. Campbelle már épp bevezette volna az osztályt "Ne bántsátok a feketerigót" c. könyv lelkes elemzésébe, amikor is valaki kopogtatott az ajtón, majd az igazgatónő jelent meg. Az osztályt hamar csendre intette majd beszélni kezdett. Nem is figyeltem, hiszen a döbbenet teljesen elvonta a figyelmemet. Tudtam, hogy ma valami történni fog, és lám, lám.
-Szóval diákok, őt itt az új osztálytársatok Caleb Evans.-és akkor találkozott a pillantásunk, képzelem, hogy nézhettem ki, mivel a srác röhögött és a fejét csóválta, gondolom viccesen.
-Akkor Caleb, foglalj helyet, és sok sikert!-majd az igazgatónő el is tűnt Mrs. Campbelle pedig folytathatta a tanítást. A pad alatt keresztbe fűztem az ujjaimat és magamba mormoltam, hogy "ne ide, csak ne ide ülj" de nincs ekkora szerencsém. Pontosan mellém ült, méghozzá vigyorogva. Mosolyogva aprót biccentettem, majd úgy igyekeztem azt színlelni, hogy érdekel a tananyag, hogy ilyet még matekon se produkáltam. Hallottam, ahogy kuncog mellettem, de próbáltam nem figyelembe venni, nem tudom mi ütött belém. Talán csak túlságosan is érdekelt, hogy figyelembe akarjam venni, vagy csak kínos volt ez az egész, nem tudom. Hosszú idő után megszólalt a megváltást hozó csengő, én pedig olyan gyorsan pattantam fel a helyemről amilyen lehetséges csak volt. Gyorsan elszerettem volna hagyni a termet, de valami illetve valaki akadályozott a kijutásban. Elém állt és nem engedett el, a padoknak köszönhetően még csak kikerülni se tudtam volna.
-Mi az mit mosolyogsz?-de nem hatotta meg, tovább mosolygott. Igazából nagyon helyes srác volt. Éppen ezért akartam kerülni a közelségét.
-Hát nem emlékszel rám? Tudod, én vagyok az idegen akit csúnyán fellöktél még az önvédelmi oktatás után.
-Persze te jöttél nekem.-forgattam a szemeim, de ő csak kiröhögött.-Ne nevess már, inkább engedj ki a szünetre.
-Oké elkísérlek.-elállt előlem és az ajtó felé mutatott karjával. Homlok ráncolva elsétáltam előttem, de nem viccelt tényleg velem jött az udvarra, de egész szünet nem szóltunk egymáshoz, csak ültünk és kiélveztük az ősz utolsó napsugarait. Becsöngő után pedig mindkettőnknek más órán volt, így hát szem elől vesztettem. De nem sokáig maradtam "utánfutó" nélkül. Suli után a kapuba ismét össze futottunk.
-Hello!
-Mit akarsz?-álltam meg előtte számon kérően.
-Wow, mindig ilyen barátságos vagy? Amúgy ismerkedni barátokat szerezni, új vagyok légy rám tekintettel- mosolygott még mindig. Caleb tipikusan az a srác akiből sosem néznéd ki, hogy bármikor is szomorkodna, mindig mosolyog, legalábbis eddig csak mosolyogni láttam. Lehunyt szemmel vettem egy mély levegőt és rájöttem, tényleg bunkó voltam vele szembe, így hát mosolyra húztam a szám én is.
-Ne haragudj, csak mostanság, nem vagyok a legjobb kedvemben. De kezdjük másképp az ismeretségünket. Hogy kerültél ide?-igazából tényleg érdekelt, hisz nagyon nagy véletlen kell ahhoz, hogy pont ő legyen az új osztálytársam akit egy nappal ezelőtt fellöktem egy torna terem melletti folyosón.
-Gyalog vagy?
-Igen, miért?-bámultam rá értetlenül.
-Akkor haza kísérlek és közben mesélek.-és így is volt, az röpke egész negyed órás út alatt megtudtam? hogy nem rég költözött ide az anyukájával mert a szülei elváltak, hogy születése óta nagyot halló, de van készüléke ám azt mindig elfelejti feltenni és, hogy egész véletlenül egy utcában lakunk. Nekem túl sok a véletlen, de nem is fontos, végre valaki aki olyan mint én és tudok vele normálisan beszélgetni.
Az ajtónk előtt álltunk amikor furcsa neszeket hallottam a túl oldali park egyik bokra felől. Szünetre intettem Caleb-et és jobban hallgatóztam de a zaj alább hagyott. Elindultam a fa felé de újdonsült barátom a vállamra tette a kezét és kérdő nézett felém.
-Valamit hallok onnan.-mutogattam a bokor felé. Majd újra hangot hallottam és arra kaptam a fejem, Caleb-el újra összenéztünk, és ezúttal együtt indultunk el a park irányába. Egy férfi kamerával a kezébe rohant el. Gondolhattam volna, paparazzik. Ennek még lesz visszhangja...
