20.~"Nem akarom, hogy...~

                                  
A testemet a félelem és remegés járta végig, az alkoholtól pedig hányingerem volt. Ha tudtam volna se biztos, hogy sikításra bírtam volna magam, olyan szinten megbénultam. Arcomat könnyek mosták, és amíg az könyörtelen személy a számba lihegett próbáltam a telefonom után nyúlni, hátha sikerül a srácok közül valakit tárcsáznom. Valakit valóban sikerült de, hogy  kit arról fogalmam sem volt, de a telefonom túl hangosan csöngött ki.

-Te meg mi a francot csinálsz?-ordított a fülembe mikor meghallotta telefonom hangját, azonnal ki téptem a kezemből és a földre hajította úgy, hogy darabokra tört.

-Azt hiszed, hogy szórakozhatsz velem te kis csitri? Hm? Halljam!-és ekkor olyan erővel taszított rajtam, hogy a földön végeztem. Ekkor felerősödött a zene, és mikor felemeltem a fejem, láttam hogy az a ajtón egy magas meglehetősen helyes srác jött ki. Bár a kinézete volt amit utoljára megfigyeltem. Még mindig zokogva, a  'segíts' szót tátogtam el neki. Több sem kellet, a srác vállával a falnak taszította a támadón, aki amint észlelte az ütést azonnal ellentámadásba kezdett. Eltaszította magától úgy, hogy 'megmentőm' a földre kényszerült csak úgy mint én. Ráült és ütni kezdte, tennem kellet valamit. Erőt vettem magamon felálltam és erősen a bordájába rúgtam, hirtelen oda kapott és le is fordult a magas srácról. Megmentőm gyorsan mellém rohant, én pedig csak sokkos állapotban álltam ott.

-Jól vagy?-kérdezte félénken, én pedig csak zavartan bólintottam. Szorosan magához vont nyugtatás képen, de egyáltalán nem tudtam megnyugodni, mikor Zayn rontott ki az ajtón majd megtorpant. Nem meglepő reakciója, hisz nekem sem tetszene ha arra érnék oda, hogy valaki a barátomat ölelgeti közben egy ember fetreng fájdalmai miatt a padlón.

-Destiny?-fagyott meg, mikor ölelkező párosunkra siklott tekintete.

-Ismered?-nézett Zayn felé a srác.

-Mármint a barátnőm? Igen, ami azt illeti elég jól.-morgolódott barátom, ami azt illeti kifejezetten aranyos mikor morcos.

-Mi történt?-pillantott ismét a szenvedő alanyra, aki még mindig a földön nyöszörgött.

-Ez a féreg, a barátnődnek esett, én meg pont akkor jöttem ki egy kicsit levegőzni, és nem hagyhattam segítség nélkül.

-Oké, és köszönöm, de most szerintem mi megyünk is, biztos megviselte a dolog.-kicsit zavaró volt, hogy csak szemlélő voltam, de Zayn reakciója egy kicsit mintha megnyugtatott volna. A sráccal (akinek még mindig nem tudom a nevét) már rég nem ölelt, így barátom kezdte a távolságot megszüntetni köztünk. Amint mellém ért szorosan megölelt, kicsit talán birtoklóan, de annyira boldog voltam, hogy ott volt mellettem, hogy még örültem is neki. Megmentőm feszengve állt mellettünk, majd egy kurta "sziasztok" után elviharzott.

-Ilyet többet ne csinálj, világos?-fogta közre arcomat kezeivel.

-Nem szándékosan csináltam.-formáltam a szavakat, miközben a szemébe néztem.

-Tudom-suttogta vissza, majd rövid csókot nyomott a számra. Mosolyogva néztem vissza rá mikor elváltunk.

-Gyere, biztos fáradt vagy, haza viszlek.
Haza, már nem sokáig-jutott eszembe a gondolat, de amint megláttam azt a férfit kiterülve mozdulatlanul egyből nem azzal foglalkoztam. Rémülve néztem Zayn-re aki legalább annyira rémülten nézett vissza rám. Gyorsan mellé guggoltam, hogy megnézzem a pulzusát. Megnyugodva lélegeztem fel, mikor rájöttem, hogy csak elaludt. Zayn feszülten várta a reakcióm így fel mosolyogtam rá, nyugtatás képpen.

-Csak alszik.-formáztam ismét ajkammal a szavakat, majd a hercegem kézen ragadva, kezdtem el a kijárat felé húzni, és egy fél óra múlva már otthon voltunk.
Reggel, a másnaposság apró jelét sem éreztem, ami érdekes mert tegnap elég ramatyul éreztem magam de lehet, hogy csak a kialakult helyzet miatt. Tény, hogy nem fog felkerülni a 'top10 estém' listára.

 

Nincs attól kellemesebb dolog, mikor az mellett ébredsz, akit szeretsz, és akiért bármit megtennél. Őt bámultam. Őt aki a mindennél is többet jelent számomra, Őt aki mindenhogyan tökéletes számomra, Őt akit szeretek. Igen, szeretem. Mikor ébredezni kezdett, mosolyom csak szélesebb lett.

-Régóta bámulsz?-kérdezte azon a dögös álmos hangján. Válasz helyett mosolygásom átment vigyorgásba. 
Egy fél óra múlva már az ebédlőben ültünk és reggeliztünk, a többiek késő este estek haza, és még aludtak, szóval ritka pillanatok egyikét kihasználva egyedül voltunk. Folyamatosan engem bámult és mosolygott. De nem igazán volt boldog a mosolya. Mellé sétáltam, és a vállára hajtottam a fejem.

-Nem akarom, hogy elhagyj.-suttogta lehunyt szemekkel. Magam felé fordítottam az arcát.

-Nem akarlak.-'suttogtam' én is.

-Tudom, de mégis elmész. Tudom, hogy kell, de nem akarom.-mondta halkan majd a hajamba csókolt és a hangján hallottam, hogy a sírás fojtogatja.
Ott ültünk a konyhában, szerelmesen egymásba fonódva és kétségbe esetten.