~2/6-Caleb~

Sajnálom, annyira sajnálom a nagy kimaradást, de remélem azért maradt még olvasóm, és tetszeni fog ez a rész.

                                                          


A vártnál gyorsabban, és könnyebben tudtam álomba szenderedni az este, de nem is bántam szükségem volt már a pihenésre és az alvásra. Miután felkeltem a konyhába vettem az irányt, hogy valami reggeli után nézzek de anyuék ott ültek és valamin nagyon gondolkoztak, amikor beléptem egyből erőltetett vigyor ült ki az arcukra. Furcsának találtam de nem nagyon foglalkoztam vele, a hűtőhöz mentem és kivettem egy doboz tejet, majd a szekrényből egy bögrét és tele töltöttem azt. A szüleim tekintetét éreztem a hátamon, így hát megfordultam és még elkaptam az aggódó pillantásukat amit egy-egy mosollyal lepleztek, sikertelenül. Homlok ráncolva kezdtem őket figyelni és már kezdett zavarni ez a nyomasztó csend. Letettem hát a bögrémet megkísérelve azt, hogy valami információt csikarja ki belőlük. De mikor megkérdeztem, hogy van-e valami baj nagyon gyorsan megrázták a fejüket. Kezdetem nyomasztóan furcsállni a dolgot, mikor apám megszólalt.

-Destiny, kicsim anyád és én...öhm...szóval mi úgy gondoltuk, hogy-borzasztó hosszú szünetet tartott és ezzel megrémített- talán neked is jól jönne, és mi is jobban éreznénk magunkat ha eljárnál önvédelmi oktatásra. Megnéztük és nem messze van egy tanfolyam ami kifejezetten a hozzád hasonló, néma vagy halláskárosult embereknek van kitalálva.
Nagyot sóhajtottam. Csak ennyi lenne? Valami sokkal rosszabbra számítottam. De ez? Ez nem rossz, sőt örültem is neki.

Szóval most itt állok a szomszéd városka egyik kis utcájába, ami úgy néz ki mint, ahol azonnali hasznát veheti az ember a bent tanultaknak. A kis cetlit szorongattam a kezemben, amire a cím volt felírva és bizonytalan léptekkel közelítettem meg a bejáratot. Azt ajtóhoz egy kis lépcső vezetett fel. Gyorsan a telefonomra néztem ami fél hármat mutatott az oktatás pont most kezdődik, szóval zsebre vágtam a telefont, megigazítottam a táskát a vállamon és beléptem. Szúrós tekintetek fogadtak, gondolom a késésem miatt -ami legalább 25 másodperc is meglehetett- úgy hogy inkább meghúztam magam és egy bocsánatkérő pillantás kíséretében én is leültem a padra az oktatóval szembe. Időm se volt felmérni a tanuló társam az oktató már is kezdte, vagy folytatta a köszöntést. Még mindig kábán tanulmányoztam a falat mikor valaki megbökte a vállam és rájöttem, hogy most bemutatkozás van, és akkor eszméltem rá, hogy eddig nem figyeltem és fogalmam sincs, hogy is kéne bemutatkoznom. Kínosan néztem végig amíg az oktató ismét bemutatkozik csak az én kedvemért. Szerintem már most nem kedvel engem a hapsi pedig még csak nem is ismer. A következő amire visszaértem a földre a nagy gondolkozások közepette az az volt, hogy párokba kellet verődnünk. Végre volt időm végig mérni a társaságot amiről eddig csak annyit tudtam, hogy halláskárosultakból és némákból áll a csoport. Ám ettől sokkal összetettebb volt ez a kis társaság, volt itt fiatal és öreg, magas és alacsony, nő és férfi egyaránt. Az én párom egy velem egy idős lány volt, merev figyelemmel kísértük végig azt amit az oktató magyarázott, majd szorgosan ismételgettük a különböző önvédelmi technikákat. Mikor egy jó óra múlva végeztünk, gyorsan haza szerettem volna surranni, hogy végre lefürödjek, de a párom beszédes kedvében találta magát.

-Szia Chelsea vagyok.-mosolygott felém kedvesen, amit merő udvariasságból viszonoztam. -Téged, hogy hívnak?

-Destiny.

-Ó, nem te vagy Liam Payne húga? Annyira ismerős az arcod.-eszembe jutott hazudni, de azzal semmit nem érek el, viszont most bájcsevejt folytatni sincs nagyon kedvem egy rajongóval, így hát inkább csak bólintottam egyet.

-Hallottam, hogy összejöttél Zayn-el majd szakítottatok.-vigyorgott olyan furán rám, hogy beleborzongtam. -Tudod most, hogy élőben látlak nem hiszem, hogy ti ketten összeillenétek.
Ez volt az a pont ahol elképedtem, úgy beszél róla mintha ismerné. Pedig nem! De nem akartam balhézni bár lett volna mit mondanom de inkább csak bólintottam egyet, és egy fintori mosolyt küldtem újdonsült "barátnőm felé". Minél gyorsabban elakartam tűnni innen ám kifelé menet valami megakadályozta a műveletet...vagyis nos hát inkább valaki. Rohantam a folyosón a kijárat felé és egyszer csak neki mentem egy srácnak de olyan szinten, hogy mind a ketten a földön kötöttünk ki.

-Annyira sajnálom, olyan két bal lábas vagyok. De esküszöm az előbb még nem láttalak itt.-"mondtam" neki szégyenkezve miután mind a ketten talpra kecmeregtünk.

-Semmi gond, már megszoktam, hogy levegőnek néznek.-de mikor meglátta az elsápadt arcom azonnal mentegetőzni kezdett.
- Én nem úgy értettem vagyis ez nem a te hibád, ez csak egy baleset, úristen de barom vagyok a nevem Caleb.
Megilletődve fogadtam el a felém nyújtott kezét.

-Ne haragudj, most rohanok de biztos össze futunk még majd itt, addig is szia, és vigyázz a semmiből előbukkanó gyalogosokkal.-ezután pedig vigyorogva elviharzott. A szavakat a szájával is formálta és néha egy egy hangot is kiadott gondolom ő nem néma hanem hallás károsult, tény hogy egy fiú aki hozzám hasonló. Itt a pont ami talán változást hoz majd.