2/3~Újra

Nem  gondoltam helyén valónak, hogy elmondjam neki azt az apró tényezőt, hogy orvoshoz járok. Jobbnak láttam hallgatni. Bár amilyen gyáva vagyok az is lehet bele se megyek. Hisz annyi évet lehúztam már némaként, épp kezdem megtanulni kezelni a helyzeteket és...jól érzem magam. Végre jól érzem magam úgy ahogy vagyok. Tény, hogy minden sokkal jobb lenne ha a srácok nem turnéznék és még vagy 10 évig nyár lenne. De hát az élet nem kívánság műsor ugye? Arról már rég lemondtam, hogy újra normális életem legyen, de most azzal is megelégszem, hogy boldog vagyok. Nagyot nyeltem, majd tekintetem a plafon felé fordítottam. Megráztam a fejem.

-Értem. Félre ne értsd semmi gondom nincs azzal, hogy néma vagy. Hisz te és a némaságod egy csomagba jártok, én pedig így szerettem beléd. Ez a te kis sajátos varázsod. Nem mellesleg nem kell félni, hogy a ház is tőled zeng ha nagyon megszeretlek.-Vigyorgott huncutul felém, én pedig csak vörös fejjel arcon csaptam egy közelembe eső párnával.

-Mi az nem emlékszel? Louis is megírta, csak nekem kéne halkítanom magamon egy picit.-tűnődött el mintha ez valami nagyon fontos probléma lenne. Furcsán kezdtem el bámulni mire ő röhögni kezdett és hasamra fektette a fejét, mire én szánt szándék nélkül simogatni kezdtem a haját.

-Szerencséd, hogy a barátnőm vagy különben már nem élné.-mosolygott egy jót a saját kis viccén. Felháborodva fordítottam magam felé az arcát.

-Te megütnél egy lányt?-tátogtam hitetlenül.

-Csak vicceltem.-ült szembe velem.

-Nem vagy vicces.-fontam magam előtt keresztbe a karjaim.

-Csak ugyan?-húzta fel a szemöldökét, amit egy bólintással reagáltam le.

-Fogsz te még nevetni miattam Destiny Payne...-bólintott ő is komoran, majd hirtelen elkezdett csikizni, én pedig a kezei közt vergődtem, egy hang nem jött ki a számon és némán röhögve ficánkoltam az ágyon. Egyszer csak a két kezemet a fejem fölött össze fogta.

-Na mit mondtam.-suttogta a számba, miközben még mind ketten a levegő után kapkodtunk. Az arcom kipirult és az sem sokat segített, hogy a nyakamat kezdte el csókolgatni.Már nagyon bele lendült volna a dolgába ha valaki nem kopog az ajtón. Egy sor káromkodás után legurult rólam, én pedig az ajtó felé kezdtem el sétálni. Hirtelen kivágtam és a bátyám meglepett arcával találtam magam szembe.

-Csak nem megzavartam valamit?-vigyorgott konkrétan a képembe.

-Fogd be!-mordult fel Zayn majd a másik oldalára fordult, mint egy durcás kisgyerek.

-Értem. Csak annyit szerettem volna mondani,  hogy anyuékkal elugrunk a nagyiékhoz, és szerettem volna megkérdezni, hogy van-e kedvetek jönni.-megráztam a fejem, majd vártam hátha van még valami mondani valója ennek a született pillanat gyilkosnak.

-Gondoltam.-vigyorgott pimaszul és már ott sem volt. Szemeimet forgatva sétáltam vissza az ágyhoz ahol az ott fekvő barátom hátra ugrottam. Felnyögött a nyomás hatására de nem mozdult. Hangosan kifújtam a levegőt majd elkezdtem lefelé mászni róla.

-Ugye nagyon megölte a pillanatot Liam?-pislogott rám reménykedve mikor maga alá fordított. Fintorogva bólintottam.

-Gondoltam.- hajtotta le a fejét. Arcát két kezemmel megragadtam, majd egy apró csókot nyomtam a szájára. Hirtelen felpattantam és a földszint felé vettem az irányt.

-Most meg hova mész?- bármiféle válasz helyett csak mutattam neki, hogy kövessen. Mikor a konyhába értem a pultnak támaszkodtam és vártam, hogy beérjen. Volt egy tervem.

-Szóóóval mit is akarsz a konyhába?-nézett körbe értetlenül.

-Nem tudom, mit szoktak csinálni egy konyhába?

-Fogalmam sincs, nem sűrűn használom.-röhögte el magát.

-Hát akkor most fogod, mert muffint akarok enni.-fontam keresztbe magam előtt kezeimet. Arcáról rögtön lefagyott a vigyor.

-Ezt ugye kétszer is átgondoltad?-emelte fel egyik szemöldökét. Bátran bólintottam. Pedig igazából egyszer sem gondoltam végig. Még azt sem, hogy akkor is csatamezőt hagyok magam után mikor egyedül vagyok a konyhában.

-Tudod mit? Hagyjuk a fenébe. Rendeljünk inkább pizzát.-sóhajtottam egy nagyot.

-Ez az én barátnőm.-kapott fel hirtelen, majd pörgetett meg a levegőben. Nevetve fogadtam a reakcióját, majd mikor a vágytól elsötétül komoly szemeibe néztem lefagyott a vigyor az arcomról. Mintha csak időzített bomba lett volna köztünk másodpercre pontosan estünk egymás ajkainak. Egymást ölelve forogtunk és neki mentünk mindennek. A lépcsőn pedig muszáj volt elszakadni a másiktól máskülönben nem értünk volna fel. Az ajtón szó szerint beestünk és addig sodródtunk ameddig a lendület vitt. Az ágyig.

***

Nem tudom, hogy hogy vagy mikor aludtam el de mikor felkeltem már nem feküdt mellettem senki. Felesleges volt utána kérdezni, vagy pánikba esni tudtam hol van. Elment. Tudom, hogy ez a munkája de a fenébe is hiányzik. Egy szó nélkül lelépett. Legalább is ezt hittem ameddig meg nem láttam a levelet magam mellett...