2/4 ~Azt hiszem~

Először is...szörnyen röstellem amiért csak most írok. Mondanám, hogy van mentségem de egyrészt nincs, másrészt úgy se érdekelne senkit :) Azért nem írtam részt, mert egyszerűen nem érzetem úgy, hogy képes vagyok rá. Nem akartam azt, hogy erőltetnek tűnjön a történet...szóval sajnálom még egyszer. Remélem azért nem az összes olvasóm hagyott el :/ Na, de ennyi elég is volt belőlem itt van a rész...

Ajánlott zene: Bridgit Mendler-Hold on for dear love

Még nem voltam teljesen észnél, szóval olyan 3-4 perceg csak ültem az ágyon és a levelet a kezembe tartottam. Ennyi ideig bámultam egy kis papírdarabot, lehet azért nem nyitottam ki mert nem fogtam fel, hogy az egy levél, vagy csak féltem, nem tudom. Mindenesetre nem vettem rá magam, hogy kinyissam, egészen addig ameddig, nem kezdett el rezegni a telefonom. Zayn volt az...

"Elolvastad a levelet? Kérlek válaszolj..."

Ez a két mondat semmi jóra nem utalt. Akaratlanul is a nyakláncom után nyúltam. Végre vettem a bátorságot és felbontottam. 

"Destiny,
tudnod kell, hogy még soha nem találkoztam hozzád fogható lánnyal (és nem hiszem, hogy fogok még csak hasonlóval is) és azt is tudnod kell, hogy szeretlek, és foglak is de mindenek előtt sajnálom. Sajnálom azt, hogy nem tudsz bennem bízni, hogy minden egyes nap küzdenünk kell egymásért, a szerelmünkért. Nem akarlak bántani, és már csak a tudat hogy valaha is miattam sírtál, vagy miattam fogsz, felemészt. Rossz arra gondolnom, hogy most ezt kell írnom és én tényleg sajnálom, nem a te hibád. Könyörgöm ne haragudj rám, és ne hibáztasd magad. Oka van, hogy éppen most teszem ezt, és bárcsak elmondhatnám de nem lehet...Még egyszer sajnálom. 
Szeretlek."

Mikor a levél végére értem már csak azt vettem észre, hogy az egész papír a könnyeimtől ázott át. Nem voltam dühös, egyáltalán nem. Amit éreztem sokkal inkább csalódás volt. Csalódtam, és össze voltam törve. A levelet inkább össze téptem, elég volt egyszer elolvasni. Tudtam, hogy egyszer ez is elfog jönni, de még csak gondolni sem mertem arra, hogy ilyen hamar. Talán még is csak egy nyári kaland voltam a számára. Egyszerűen csak nem értettem, mi történt? Egyik napról a másikra csak úgy eldobott mint akit megunt. Ki tudja talán már van neki más aki öleli szereti. Nem hiszem, el nem tudom felfogni. De még mielőtt bármint is túl gondoltam volna, válaszoltam neki az sms-re.

"Miért?"

Csak ennyi, semmi több. Azt hiszem legalább ennyit megérdemlek.

"Sajnálom, nem mondhatom el."

Ez volt az az üzenet ami tökéletesen bebizonyította hogy mégsem. Akkor viszont tényleg nem értek semmit. Nem néztem az időt. Fogalmam sincs mennyi ideig ülhettem ott az ágyon, de a medálom már teljesen meleg volt a folyamatos dörzsölgetéstől. Megráztam a fejem, nagy levegőt vettem és inkább a fürdőbe mentem, hátha a zuhany alatt többre jutok. Olyan fél órát állhattam a forró víz alatt mégsem jutottam előrébb, ugyan az a kétségbe esett lány voltam. Tekintetem át tévedt a borotvára. Hitetlenkedve megráztam a fejem, már is kifordultam volna magamból? Soha eszembe se jutott volna ilyet tenni. Soha. Szándékosan a másik irányba néztem, de folyamatosan oda vonzódott a tekintetem. Hirtelen felindulásból a kezembe ragadtam. A csuklóm felé emeltem és a csak bámultam a kis távot a penge és a csuklóm között, olyan egyszerű lenne megtenni. Ordítani tudtam volna, mert az a fizikai fájdalom amit ezzel a pengével okozni tudnék még csak meg sem közelítené azt a fajta érzést ami azóta mardos mióta elolvastam azt a levelet. Mielőtt felvettem volna a tiszta ruháimat a mosdókagylóra támaszkodva farkas szemet néztem a tükörképemmel. Mit ronthattam el? Visszhangzott ugyan az a kérdés újra és újra a fejemben. Hogy a fenébe ne hibáztassam magam ha azt se tudom, miért hagyott el. Olyan nincs, hogy csak úgy ráununk az emberekre. Okokat akartam. Könnyeimmel küszködve berohantam a szobába, és ruha után kerestem, a nagy rohanásba  meg se néztem mit veszek fel csak azt kaptam fel ami a kezem közé akadt. Sietősen elhagytam a lakást és elindultam. Nem tudtam, hova csak elakartam menni innen jó messze. Csak futottam és futottam teljesen addig ameddig el nem értem egy elhagyatott játszótérhez. Észre sem vettem de Zayn pulóvere volt rajtam, és ha eddig nem sírtam eleget akkor most bepótoltan, szakadatlan sírógörcs tört rám, és abba se tudtam hagyni. Normális esetben anyuval beszéltem volna meg a problémáimat, vagy apuval, de semmi kedvem nem volt hallgatni az "én megmondtam" féle dumájukat. Az utolsó dolog amire jelenleg tényleg szükségem volt az a lecseszés. Csak beszélni akartam valakivel, aki megért, és nem hibáztat engem. Még csak nem is mond semmi okosat, elég ha meghallgat. Bárcsak elmondhatnám valakinek mi bajom. Jó ideje már a hintán ültem és gondolkoztam. Egész napom erre ment el, saját magam sanyargattam. Az ilyesmi nem vall rám, egyáltalán nem. Már rám is sötétedett és épp indulni akartam haza felé, hogy Liam-el tudjak beszélni, mikor furcsa hangok ütötték meg a fülem. Ordibálás, röhögés és éneklés. Ez csak egyet jelenthetett, méghozzá azt, hogy részegek közelednek. Azonnal felálltam de késő volt már észre vettek. Gondoltam még nem késő elhúzni a csíkot.

-Hé szépség hova sietsz? Nem harapunk!-olyan gusztustalanul röhögtek, hogy az már-már hörgés volt. Lépteimet gyorsítottam, de nem volt elég ők is gyorsítottak (már amennyire a dülöngélős állapotuk engedte). A közelben nem voltak csak bokrok és üres kísértetiesen félelmetes házak. Ijedten tekintgettem körbe valami menekülő utat keresve, de csak akkor jöttem rá, hogy fogalmam sincs hol is vagyok. Gyorsan elő kaptam a telefonomat, és a bátyám nevét kerestem.

"Liam! Azt hiszem bajban vagyok..."

Gyorsan zsebre vágtam a lenémított készüléket, és hátra néztem. Az a három srác még mindig követett. A félelem kezdett eluralkodni rajtam, és fogalmam sem volt mit csináljak.

-Hallod szépség? Azt mondtam állj meg.-ordított utánam az egyik. A lépés tempómat még jobban próbáltam gyorsítani, amennyire csak lehetséges volt. Futólépésben siettem egy kis utca felé. Egy zsákutca volt, egy elhagyatott épülettel, mikor próbáltam kinyitni a rozsdás ajtaját hamar rákellet jönnöm, hogy zárva van. Ha rángatni kezdem csak zajt csapok és még csak be se jutok az épületbe. Egy pár lépéssel arrébb volt egy üveges ajtó.  Hátra tekintettem és a hangok újra erősödni kezdtek a kivilágított utca felől. Szemeimet össze szorítva könyökkel próbáltam betörni az üveget. Egy pár szilánk állt a kezembe és a sikításomat vissza fojtva nyúltam be a lyukon, hogy belülről kitudjam nyitni az ajtót. Gyorsan behúztam magam mögött amint beértem, de még mindig halottam őket, és csak egyre közelebb jöttek. Testem egyre jobban remegett az adrenalintól. Szétnéztem a dohos helységben és a kezemet az orrom elé tartva kerestem valamiféle menedéket ha esetleg ide is bejönnének. Ott volt egy pár raklap egymásra hajigálva oda bebújtam. Vártam és rettegtem. Mikor meghallottam, az ajtó nyikorgását, össze rezzentem.

-Haver, tuti ide jött be?-kérdezte az egyik.

-Holt biztos, láttam-lélegzet visszafojtva vártam.

-Ne már itt nincs, senki. Menjünk inkább és szerezzünk egy kis anyagot, ribancot meg bárhol találunk, olyat is aki önként kényeztet.-röhögött a saját viccén, az ajkaimba haraptam, hogy még véletlenül se halljanak meg.

-Na, tipli.-aztán már ott sem voltak. Kifújtam a levegőt, és a sírástól remegve hajtottam a fejem a felhúzott lábamra. A kezem még mindig vérzett, hideg volt, és el is vesztem. Ráadásul Zayn is. Reménytelenül a telefonomra néztem, hátha válaszolt Liam, vagy esetleg kerestek anyuék, de nem volt térerőm. Féltem, méghozzá nagyon...