21 ~ Remember me!~

Zayn szavai elgondolkodtam és arra jöttem rá, hogy holnap ilyenkor már a kocsiban fogok ülni a vonatállomás felé tartva. Könnyeim megindultak és megállíthatatlanul folyni kezdtek. Karjai közt zokogtam, ő pedig nyugtatni próbált, mondanom sem kell nem sok sikerrel.

Borzasztóan éreztem magam, a nap további részét a nagy nagy semmittevéssel töltöttük. Senki nem mondta de mindenki tudta. Tudtuk, hogy holnaptól teljesen más világ veszi kezdetét ha más nem nekem egész biztosan. Eddig Zayn megmutatta a szerelem napos oldalát, most magamtól megfogom tapasztalni a borúsat is. Nem repesek az örömtől, hogy ezt kell tennünk de nem az én döntésem volt az, hogy haza kell menjek ahogy az sem, hogy szerelembe essek. A szerelmet távolról sem terveztem a nyárra, de megtörtént és nem mondom hogy bárcsak ne történt volna meg, mert a kisebb dolgoktól eltekintve ez volt életem legszebb másfél hónapja mióta anyáék lebeszéltek arról a műtétről. Csodás másfél hónapot töltöttem itt velük de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan elfog repülni és, hogy holnap már a vonaton fogok ülni haza Wolverhampton felé. Már csak a gondolattól is összeszorul a mellkasom, és könnyek gyűlnek a szemembe. De nem volt mit tenni, elkezdtem bepakolni a bőröndömbe, már majdnem kész voltam, mikor Zayn jött be egy pulcsival a kezében. A Nirvana-s pulóvere volt az amit annyira szerettem (levenni róla). Mosolyogva mellém guggolt puszit nyomott a fejemre majd kiment a szobából. Nem akartam ezt. Nagyon nem. Kezeim közt szorongattam a sötét anyagot és könnyeim újra utat törtek maguknak. A szemeim a mai nap folyamán jócskán feldagadtak és volt egy olyan érzésem hogy az egy hét semmit tevés alatt lesz idejük elég szépen pirosodni és dagadni. Én nem is tudom mit hittem, mikor hagytam magamon eluralkodni ezt a buta és édes érzést. Én csak boldog akartam lenni. Hát meg is kaptam, igaz nem tartósan de ezt akartam, nem? Panaszkodni nincs okom hisz elvoltam ám látva rendesen szeretettel is és mindennel amit csak kívánhattam volna.
Este még egy utolsó közös alvásra rátudott beszélni Zayn. Igen, rákellet beszélnie mert magamtól nem mentem volna. Semmi kedvem nem volt őt is ébren tartani, mert tudtam , hogy nekem egész biztosan nem lesz nyugodt éjszakám. Igazam is lett egész éjszaka fent voltunk és csak néma csendben feküdtünk egymás mellett. Az arcát vizsgáltam és simogattam, minden egyes kis négyzet centiméterét az agyamba akartam vésni, hogy soha ne tudjam elfelejteni, és bármikor vissza tudjak rá érezni. Bármikor feltudjam eleveníteni együtt töltött boldog napokat, az  elragadó illatát, gyönyörű arcát, mindenre emlékezni akartam ami vele kapcsolatos. A már eddig is jól ismert érzés azon az éjszaka csak még jobban eluralkodott rajtam, és tudtam, hogy szeretem. Teljes szívemből és bármit megtennék érte. Kialvatlanul, kóvályogtam reggel a lakásban és tehetetlennek éreztem magam. Olyan voltam mint aki nem is a tudom a halálára vár. Szörnyen röhejesnek éreztem magam az elmúlt nap miatt még életembe nem sírtam ennyit összesen mint ez alatt a 24 óra alatt. 

-Destiny, leviszem a csomagjaid a kocsiba kérlek, örülnék ha elkészülnél addig.
Nem volt mit tenni komótosan magamra rángattam a ruháimat, és kifésültem a hajam, sminket teljesen feleslegesnek tartottam hisz úgyis csak elkenődne a könnyeimtől. A lakás mint minden reggel ma is zajos volt de fel sem tűnt mikor vissza értem a szobámba Zayn ült az ágyon. Mikor rám nézett a sírás kerülgetett. Szívszorító látvány volt őt sírni látni. Őt aki a mindent jelenti nekem és most mégis miattam sír. Oda rohantam és az ölébe fészkeltem magam.

-Ezt neked vettem, hogy soha ne felejts el. De kérlek ne bonts ki., majd csak a vonaton.
Bólintottam egyet majd megcsókoltam és a kezét megfogva elindultam lefelé a lépcsőn.

-Szeretnéd ha kimennék veled?-némi hezitálás után csak a fejemet megráztam.

-Akkor jó, nem szerettem volna lerombol a rossz fiús imidzsem azzal, hoyg elsírom magam mindenki előtt.-mondta fapofával de a végén már ő sem bírta és mosolyra húzódott a szája, én pedig egy keserű mosoly kíséretében a vállába bokszoltam. Hát ez lenne Ő, Zayn Malik aki még ilyenkor is mosolyt képes csalni az arcomra. Mikor Liam már az órájára mutatott, hogy idő van, még egy utolsó búcsú ölelést adtam Zayn-nek és egy gyors viszlát puszi után kiléptem az ajtón. Még egy gyors köszönöm Louis-tól Harry-től és Niall-től, majd bevágódtam a kocsiba és elhagytuk az utcát. Egész úton folytak a könnyeim. Liam  egész úton nem szólt hozzám amiért mélységesen hálás voltam neki. Mire az állomásra értünk már nem volt mit kisírnom magamból annyira picsogtam ma és tegnap. Mire megtaláltuk a vonatokat a hangos bemondó épp az én vonatom utasait szólította fel a beszállásra. Liam felé fordultam csak szomorúan nézett rám, és ismét eltört nálam a mécses. Nyakába vetettem magam és szorítottam. Aztán elengedett.

-Menj mert lekésed a vonatod.-csak lassan bólintottam egyet majd elindultam a szerelvény felé. Még vissza néztem bátyámra.

-Vigyázz magadra.-"mondta". Egy apró mosoly futott át a számon majd válaszoltam.

-Ígérem..mosolyogtam vissza rá, majd egy utolsó intés után végleg felléptem a Wolverhampton-ba tartó vonatra.
Gyorsan helyet tudtam foglalni egy teljesen üres kabinban. Magam mellé csúsztattam a csomagom, és előhalásztam a zsebemből a Zayn-től kapott masnis dobozt. Egy nyaklánc volt benne egy nyaklánccal amibe annyi volt vésve hogy "Remember me". Szívemhez szorítottam a kis medált és szószerint zokogni kezdtem. Egész úton a kis láncot piszkáltam, és egyhangúan bámultam azt, miközben azon gondolkoztam, hogy mi lesz most? Mi lesz velem? Mi lesz vele? Mi lesz velünk? Ilyeneket meg sem beszéltünk. Én pedig rettegtem a jövőtől...