Évad záró! 23.~Mintha nem lenne holnap~

Mivel évadzáró részről van szó (amit próbáltam hosszabbra írni, valamit olyanra, hogy előkészítsem vele a második évad eseményeit) ezért gondoltam, hogy mindenki aki eddig olvasta blogot, feliratkozott,komizott vagy értékelt az hagyjon itt egy kifejtős megjegyzést. Ez alatt olyanra gondolok, hogy leírnátok, hogy mi volt az ami tetszett mi az ami nem, kedvenc rész esetleg stb.. Nem is rabolnám tovább az időtöket itt a rész, jó olvasást hozzá! :) xx ♥

A napok gyorsabban teltek, mint gondoltam. Szabad időm nagy részét futással, vagy olvasással töltöttem és mire észbe kaptam már szeptember volt én pedig a táskám készítettem össze másnapra. Furcsa érzés volt vissza ülni az iskola padba a hosszú nyári szünet után.
Nem sok minden változott ami az iskolát illeti. Minden maradt ugyan olyan, még mindig megvannak a nevetséges klikkek, és a szánalmas gúnyolódások. Egy pár dolgot leszámítva. Engem, aki még mindig (de talán már csak bizonytalan ideig) egy nemzetközi popsztár titkolt barátnője. Amivel nincs is gond, nem sok kedvem van hozzá, hogy a bátyámnál töltött kiruccanásomon csámcsogjon az iskola. Ha reggel nem a saját szememmel látom talán el sem hiszem hogy Lola az új barátjával kézen fogva, na meg egy levakarhatatlan vigyorral sétál be az iskola kapuján. Persze pontosan ez kell most nekem, mindenhol szerelmespárokat látni akik akkor, ott és úgy ölelhetik csókolhatják a szerelmüket ahogy kedvük tartja. De mindegy is mert a tanulásra kell koncentrálnom. Mivel még csak az első nap volt lazára vették a helyzetet és nem is sok házit adtak fel de pont eleget ahhoz, hogy máris unjam. Na, akkor ennyit a "új év, új stílus" mottómról. Szünetbe drága barátosném méltóztatott megkeresni, és bemutatni a barátját de az is úgy nézett ki, hogy kezet fogtunk a sráccal és mintha ott sem lettem volna onnantól. Hagytam őket inkább és odébb álltam.  A nap sütött, meglehetősen jó idő volt, a diákok az udvaron beszéltek, nevetgéltek. Egy teljesen normális és átlagos kép a hétköznapokból. Nekem mégsem volt teljes, mert tudtam, hogy az űr amit Zayn hiánya okoz lassan de biztosan fel fog emészteni, és befogok fordulni. Nem mintha eddig olyan nagy társasági ember lettem volna de azért mégis csak.
A napok folyamán kialakult egy monoton napirend: reggeli kelés és a szokásos teendők elvégzése, iskola, futás, olvasás, és este felé mikor láttam, hogy Zayn online van, abban a másodpercben írtam neki üzenetet, nem telt el úgy nap, hogy ne beszéltünk volna. A mindennapos kapcsolat tartás, még akkor is ha az csak interneten keresztül tudott létezni de akkor is ez volt az a valami ami tartotta bennem a reményt. A reményt arra, hogy igenis van értelme várni, mert miden jó lesz megint, újra ölelhetem csókolhatom de csak ha elég türelmes vagyok. Én pedig vártam, vártam, és vártam  Mind ezek ellenére ott, és úgy próbáltam meg kizárni a médiát az életemből amennyire csak lehetséges. Mivel volt mivel lefoglalni magam, (noha Lola az esetek nyolcvan százalékában nem is ért rám) viszonylag gyorsan teltek a hetek észre se vettem és már is őszi szünet volt.  Mikor egyik nap az újságos bódé mellett futottam el, és majd kibökte a szemem a címlapon virító állítólagos szerelmem, egy csinos nagyjából tőlem 1-2 évvel idősebb lánnyal, a szívem mintha ott azon a kis jelentéktelen de mégis fontos helyen millió kis darabra tört volna. A helyzet komikuma csupán annyi volt, hogy fájt akár hogy is gondoltam rá de mégis csak azon járt az agyam, hogy hogyan csinálhatnék vissza mindent. Mégis mi az amit elrontottam. Mármint nem lehet, hogy csak úgy egyik napról a másikra miden rosszra forduljon. Az újságot a még mindig a kezembe tartva észre se vettem, hogy könnyeim egyre szaporábban folynak le az arcomon.

-Kisasszony minden rendben?-kérdezte az eladó bácsi én pedig gyorsan a pulcsi ujjába töröltem a könnyeim és mosolyogva bólintottam, majd vissza tettem az újságot a helyére.
Körül néztem és rájöttem, hogy a hozzánk legközelebbi parkban vagyok így a megszokott órás futás helyett ma rövidre fogtam a levegőzést, és hazafelé vettem az irányt. Otthon ahogy bementem a lakásba mosolyogva intettem anyának aki a nappaliban tv-zet, és felrohantam a szobámba. Abban a pillanatban ahogy becsuktam az ajtót olyan kíméletlen sírógörcs tört rám, hogy szinte azonnal álomba sírtam magam. Este mikor bekapcsoltam a gépet egy üzenet várt rám Zayn-től. Még csak meg sem nyitottam, nem volt kedvem magyarázkodni, hogy miért nem kerestem. Persze kivághattam volna magam azzal, hogy sok dolgom volt, de nem szeretek hazudni.
Aznap már semmit nem csináltam még a házit is elfelejtettem megcsinálni. Egész nap az ő pulóverében ültem az ágyon a falat bámulva miközben a kis medált szorongattam. Délután Lola hívott hogy menjek el velük, fagyizni. De nekem nem volt kedvem csókolózó szerelmes párt látni, ezért fáradtságra hivatkozva vissza utasítottam az ajánlatát amit teljesen megértett. Még aznap anya jött fel a szobámba, hogy közöljön valamit. Valami olyat amiről nem tudhatok de készüljek fel rá, hogy a napokban programom lesz. Felkészítettem magam egy kis sétára az erdőben, mozira a plázában vagy valami ilyesmire számítottam. Akkor még nem tudtam, hogy jócskán elszámoltam magam.

-Destiny, igyekezz már, apád lassan ráfekszik a dudára.-így hát kimásztam a kényelmes ágyamból, és az izgalmas könyvem világából, majd egy utolsó pillantást vettettem magamra. Nem tetszett amit láttam. Egy gyenge, fáradt lányt láttam. De az a kis összetört világú lány én voltam. Anyuékkal Dr. Mason-hoz tartottunk, mivel egy jó pár átbeszélgetett éjszaka után rátudtam venni őket arra, hogy mégis csak kérdezzünk utána részletesebben ennek a műtétnek. De figyelmeztettek ők nem ígérnek semmit csak egy komolyabb beszélgetést az orvosommal akit azóta ismerek, hogy elvesztettem a hangom. Egy teljesen normális klinikára érkeztünk meg és ahogy beléptünk az az undok steril és fertőtlenített szag azonnal megcsapott. Egy fintor után követtem anyáékat akik pontosan tudták már, hogy hova kell menni hiszen idő ponttal voltunk itt.

-Jó napot Mr. és Mrs. Payne. Destiny, hello. Foglaljanak helyet.-mosolygott most is barátságosan az orvos.

-Szóval arról lenne szó, hogy azt szeretnék ha Destiny újra beszélni tudna?-foglalta össze doktor úr a beszélgetés tartalmát egy pár szóban. Anyu, apu, és én egyetértően bólintottunk.

-Nos megnézem mit tehetünk, de ehhez össze kell hívnom az orvosi tanácsot. A lányuk hangszálait olyan károsodás érte ami nem minden napi, és nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy vissza fordítható az állapot. De mint mondtam, mindent megfogunk tenni.-egy erőltetett mosoly, és kézfogás után elhagytuk a rendelőt. Hát nem sok minden de azért ez is valami. Dr. Mason megígérte, hogy amint jutottak valami konkrétra hívni fog minket. A házba beérve nagy meglepetés fogadott. Szóhoz sem tudtam jutni. ott álltam az ajtóban megfagyva, és tátott szájjal. A nappalibban nem más a bátyám állt. Anyu persze azonnal sikítva rohant oda hozzá, hogy megtudja ölelni, és apu is vigyorogva közeledett felé. Én pedig még mindig csak az ajtóban álltam lesokkolódva. Amint anyuék eltávolodtak tőle, hogy "etessük meg rég nem látott fiunk" ürüggyel magunkra hagyjanak minket. Zokogva vetettem magam a karjai közé, és olyan szorosan öleltem mintha csak az életem múlna rajta.

-Css, mi baj?-nézett rám ijedt szemekkel miközben a könnyes hajam próbálta kiseperni az arcomból.

-Elhagyott, pedig azt ígérte, hogy sosem fog.-tátogtam és mutogattam neki egyszerre. Dühös voltam ismét.

-Jézusom D miről beszélsz?-jártatta szemét kezeim és a szám közt.

-Zayn.-ennyire voltam képes, ennyit tudtam már hozzá fűzni mielőtt újra a karja közé vetettem volna magam. Ő pedig nem szólt semmit csak ölelt, pedig éreztem, hogy lenne valami amit elszeretne mondani.
A nap további részét velünk töltötte mivel kiderült szabad napjuk van és a közelben fognak koncertezni a napokban. Anyuékkal nevetgéltek, néhány új sztorit én is megmosolyogtam. Majd Liam feldobta az ötletet, hogy menjünk el mi is az egyik koncertjükre. A szüleink persze egyből boldogan rábólintottak az ötletre, én pedig néhány magamba lerendezett 'harc' után bizonytalanul rábólintottam az ötletre. Gondoltam majd lelkiekben felkészítem magam a srácok marhaságaira, valamint egy mély és komoly beszélgetésre azzal aki a világot jelentette a számomra. Ha jól belegondolok még most is. De hirtelen ért a tény hogy ez a koncertre és találkozóra igen csak hamar egész pontosan holnap kerül sor.
Másnap anyu totál be volt zsongva, apu már kevésbé én pedig csak féltem. Mi van tényleg igaz, ha tényleg talált már magának mást, és engem már el is felejtettem és holmi nyári szerelemnek titulált be? Ezekkel a gondolatokkal a fejemben öltöttem magamra a farmer  mini szoknyám, egy csipkés fekete felsőt és a farmer kabátom. Anyuék már az autóba vártak én pedig még gyorsan felkaptam egy fekete magassarkút és fújtam magamra a kedvenc parfümömből. A nagyon kemény 20 percnyi kocsi út még annál is gyorsabban telt el mint ahogy gondoltam, és mikor bementünk a hátsó ajtón már nem volt vissza út. Egy statiszta elvezetett minket a fiúk öltözőjébe akik ordítva üdvözöltek minket. Majd anyu anyáskodott és gyorsan elhallgatta őket, hogy kíméljék a hangjukat a koncert előtt. A nagy ölelés alatt időm sem volt pontosan szemügyre venni
Őt. Lélegzet elállítóan nézett ki mint mindig. Egy gyors ölelés és arca puszin kívül semmi nem történt és a ő is ahogy a fiúk is furcsállva néztek végig rajtunk. Louis feldobta az ötletet, hogy körbe vezetik anyáékat és megmutatják a színpadot is nekik. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e annak, hogy végre esélyt kaptam meg beszélni vele ezt az egész bonyodalmat, esetleg féljek a következményektől. Nem volt időm átgondolni mert ahogy kimondta az ötletet olyan nagy egyetértés alakult ki köztük, hogy azonnal leléptek.
Kínosan sétáltam beljebb a kis helységben mindenféle kontaktust kerülve leültem a kanapéra és a térdeimre tettem a kezem majd  a bordó szőnyeget kezdtem el bámulni.

-Láttad igaz?-hallottam meg rekedtes hangját és a szívem kihagyott egy-ha nem több- ütemet. Értetlenül emeltem felé a szemeim.

-Az újság cikket a címlapot, láttad ugye?-hangja még mindig érzelemmentes volt. Aprót bólintottam.

-Te hiszel a médiának? Ezért nem is kerestél, és nem válaszoltál?- oldalra fordítottam a fejem ezzel megszakítva a szemkontaktus és ismét csak bólintottam.

-Igaz amit írnak? Tényleg van valakid?-suttogtam felé könnyes szemmel a szavakat. Neki támaszkodott a sminkpultnak és keresztbe fonta a kezét és engem kezdett el bámul komor tekintettel.

-Válaszolj!-artikuláltam neki a szót, mire ő csak nagyot sóhajtott és bólintott egy aprót. Összetörtem, tudtam annyira tudtam, hogy igaz. Eddig volt némi reményem de most? Itt van kimondta ennyit akartam hallani, hát most megkaptam. Megráztam a fejem majd csendesen elsétáltam előtte. Az ajtóból még vissza néztem rá, ő a kezébe temette a tenyerét rám se nézett. Sírva léptem ki a már nyitott ajtón, és ezzel együtt a kapcsolatunkból is. Anyáéknak dobtam egy sms-t és csak annyit írtam, hogy elment a kedvem a bulizástól inkább haza megyek aludni. Kint az utcán fogtam egy taxit és haza mentem. Otthon ruhástól feküdtem be az ágyamba és csak feküdtem. Sírtam és a nyakláncom szorongattam, nem lehet igaz, még most is csak reménykedek hogy álmodom, és reggel mikor felkelek ugyan úgy fog hiányozni, és reményekkel telve fogom várni az üzeneteit. Azon az estén bebizonyosodott, hogy bármi történjék is én akkor is szeretni fogom, még ha ő már engem nem is...

*Zayn*

Egy idióta vagyok. Miért nem tudom akkor kinyitni a nagy pofám mikor szükségem lenne rá? mikor belépett és végig néztem rajta elállt a lélegzetem, gyönyörű lány, és csak az enyém....volt. Még lenne is ha nem cseszek el mindent azzal, hogy magamba tartok egy pár szót. Mikor megkérdezte, hogy van-e valakim igennel válaszoltam. Nem is hazudtam. Tényleg volt valakim még akkor, méghozzá ő. De elszúrtam nagyon, nagyon, nagyon elszúrtam. Miután sírva kisétált azon az ajtón vele együtt az életemből ordítani és rombolni tudtam volna. De ehelyett csak az asztalba ütöttem bele ököllel és leültem a kanapéra, majd lehajtott fejjel gondolkoztam. Gondolkoztam rajta, rajtunk és azon, hogy hogyan szerezzem vissza. Vagy hagyjam esetleg elmenni, előbb vagy utóbb majd csak elfelejt címszó alatt? Nem azt nem engedhetem meg! Gyorsan az órára pillantottam és rájöttem hogy még így is van egy óránk a koncert előtt. Húsz perc oda, húsz perc vissza, simán vissza érek. Végig rohantam az épületem és bevágtam magam a kocsiba. Gyorsan küldtem egy sms-t Liam-éknek, hogy ne keressenek majd jövök, és már száguldottam is Wolverhampton felé. A sebesség amit a kocsi diktál még engem is megrémisztett de nem érdekelt, csupán az, hogy vissza szerezzem a szerelmem. A húsz perces utat gyér 15 percre faragtam, és a behajtótól a ajtóig ahol kopogtam de nem jött válasz, ezért megpróbáltam benyitni és az ajtó nyitva volt. Más helyzetben nem örültem volna neki, mert mi van ha valaki más jön és nem én? De most ez sem tudott túlzottan érdekelni csak elakartam neki mondani mit érzek. Kétségbe esetten néztem körbe a sötét lakáson. Sejtettem, hogy a szobája az emeleten van ezért egyből oda mentem, és mikor mozgolódást hallottam az egyik szobából tudtam, hogy jó helyen járok. Bekopogtam, kb. 1 percet vártam de ez alatta  rövid idő alatt olyan magasra emelkedett a pulzusom mintha most futottam volna le a maratont. Destiny ahogy kinyitotta az ajtót nem nézett rám a könnyeit törölgette, de mikor felemelte a fejét, annyira meglepődött, hogy még levegőt is elfelejtett venni.

-Szeretlek!-mondtam neki a rövidke kis szót. Ő pedig abban a pillanatban zokogva a nyakamba borult. Úgy öleltük egymást mintha ez lenne az utolsó pillanat, úgy mintha nem lenne holnap. Jó volt végre újra a karjaimba zárni apró kis testét.

-Mikor azt mondtam, hogy van valakim, nem hazudtam. De abban a pillanatban csak rád gondoltam. Szeretlek Destiny. Soha nem hagynálak el!- suttogtam fülébe a szavakat, ő pedig csak még szorosabban ölelt.